Ez a tanulmány az l983-ban írt doktori disszertációm folytatása, kiegészítése. Ez is, mint a doktori értekezés, az l982-ben, Croce-ösztöndíjjal Nápolyban végzett kutatásaim és tanulmányaim eredménye. Akkoriban nem foglalkozott senki  – sem a történelem tanszéken, sem az olasz tanszéken – Dél-Itália történelmével, eszmetörténetével. (Itthon mind a Budapesti Egyetemi Könyvtárban található, mind a Szegedi Egyetemi Könyvtárból könyvtárközi kölcsönzéssel Budapestre felszállított könyvek nagy része felvágatlanul került hozzám.)
A tanulmánykötet H. Balázs Éva történész 70. születésnapjára készült. Könyvtári hozzáférése lehetséges; a világhálón azonban könnyebben elérhető mindazok számára, akik a XVIII. századi itáliai történelmen belül a dél-itáliai felvilágosodásról – a nyomtatott  irodalom mellett – így óhajtanak olvasni.

---

Előtte néhány adalék a doktori disszertációmhoz és a doktori vizsgáimhoz; részletek a két bíráló tanár véleményéből:

Jelentés (sic!) Kövendy Katalin „Nápoly és a felvilágosodás” c. bölcsészdoktori disszertációjáról

 „A történelmi megközelítés „elméleti” része nem áll elég szilárd szemléleti alapokon.” (Azaz nem elég marxista-leninista.)

„Nem  kötődik a kívánt mértékben a magyar történettudomány és felvilágosodás-kutatás eredményeihez és módszereihez (nincs is hivatkozás a vonatkozó magyar szakirodalomra).” (Azaz nem idéz eleget a magyar marxistáktól, noha azok nem foglalkoztak ezzel a témával soha.)

„Helyes, hogy részletesen nem tért ki a felvilágosodás–Risorgimento kapcsolat kérdéskörére, de Gramsci alapján röviden utalhatott volna rá, hiszen egy–két elejtett megjegyzése így is volt Tanucci és mások esetében.” (Azaz nem a szinte az unalomig feldolgozott, és a kommunista hatalomnak tetsző témáról, a Risorgimentoról ír, hanem a felvilágosodás koráról; nem idézi a nagy olasz marxista-kommunista pártideológust, az olasz kommunista párt megalapítójának bármiről írott kinyilatkoztatásait.)

„Megfelelően utal az antikurialista irodalomnak, mint előzmények funkciójára, viszont jó lett volna ezt az antikurialista irodalmat és politikai gyakorlatot egy külön fejezetben felvázolni.” (Azaz nem csócsálja eléggé sokat az antikurialistákat, pedig az nagyon maxista-leninista és materialista dolog lenne.)

„Általában helyesen jellemzi az olasz felvilágosodás legalapvetőbb vonásait s ezen belül a nápolyi felvilágosodásét, ez utóbbi kifejtésében azonban kissé mélyebbre hatolhatott volna.” (Azaz nem lehet már mit írni ellene, hiszen az egész disszertációja másról sem szól, mint a nápolyi felvilágosodásról, és erről itt ezidáig nemigen írt senki semmit, de nem jó, mert nem elég marxista! És különben is: egy marxista-leninista, talán első generációs értelmiségi, mszmp-tag professzornál senki nem tudhat jobban semmit.)

„Kár, hogy Gramsci és Candeloro nem szerepelnek a listáján.” (Azaz kihagyta a felsorolt irodalomból a nagy marxista-leninista-kommunista pártalapító ideológust, és a marxista történészt, talán az egyetlent, akit a bíráló - irodalmárként - ismer. A kommunista párt alapítóját bármilyen témában, mindig idézni és idézni kéne, és hivatkozni rá! Elvégre egy tudományos munka hitelességét és minőségét az garantálja, hogy kellőképpen alá van-e támasztva a nagy marxista-leninista ideológusok és pártalapítók összeollózott idézeteivel...)

„Cum laude fokozattal elfogadásra ajánlom”

                                                                        dr. Sallay Géza
                                                                       tanszékvezető egyetemi tanár

Sallay professzor (irodalomtörténész) magas marxista igényeit nem elégítette ki a dolgozatom. 
Az egész dolgozatot, kétségtelen, nem az a szemléletmód hatotta át, amelyet ő és tanítványai képviseltek évtizedeken át Magyarország első egyetemének olasz nyelv és irodalom tanszékén.
Sallay Géza munkásságát, műveit, publikációs listáját, a róla készült méltatásokat, a google-ba beütve könnyen le lehet ellenőrizni. 

*

Tanári vélemény Kövendy Katalin „Nápoly és a felvilágosodás” c. bölcsészdoktori disszertációjáról

 „Az olasz témákkal foglalkozó történész-dolgozatok száma minimális. (…) A Nápollyal foglalkozó szakdolgozatot aligha követte volna disszertáció, ha a Croce-ösztöndíj elnyerésével ott nem tölthet nyolc hónapot. Sajnos éppen drámai időszakban, a földrengések után.”

„Az esszé-jellegű dolgozat olyan gondolatfüzért tartalmaz, melyben a disszertáns irodalmi-történelmi felkészültsége, jó stílusérzéke és kedves fiatalos vitatkozó kedve az első oldalaktól kezdve érvényesül.”

„Vitába száll az Észak-Itáliát preferáló felfogással, és a hármas földrajzi tagozódás déli képviselőjének szerepét, immár függetlenítve magát a mindent elrendező Risorgimento-elvtől, nagyon pozitívan ítéli meg.”

„Szellemes és talpraesett jellemzést ad a nápolyi „nemesi nemzetről”, annak tudati tükröződéséről, s az idegen uralomnak a nemzeti fejlődésben játszott sajátos szerepéről.”

 „A II. fejezet, mely Nápoly és a felvilágosodás címet viseli, felel meg legjobban Kövendy egyéniségének. Itt is érvényesül eddig is tapasztalt komparatív törekvése. (nagyon kedvesnek találtam a helytálló Berzeviczy idézetek mottó-szerű beiktatását.) Így igaz, néhány száz-vagy ezer kilométer a feudális Európán belül nem is számít.”

„Végigveszi az olasz felvilágosítókat, és ezzel igazságot szolgáltat az olasz kultúrának, amit a történetírók gyakran összetévesztenek a gazdasági-társadalmi fejlődéssel. Tény, hogy Giannone antikurializmusa megelőzte Kanunitz vagy II. József jozefinizmusát, és nem csak megelőzte, hanem stratégiát is kölcsönzött ennek.”

„Jó idézetekkel megtűzdelt, lendületesen megírt disszertációt tesz le a bíráló. Olyan munkát, amelyet áthat a tárgy-szeretet. Őszintén sajnálom, hogy szerencsétlen körülmények miatt Kövendynek nem volt módjában levéltári anyagot is használnia. Ezért a dolgozat csak „cum laude”-ra értékelem.”

 Budapest, 1983. november 18.                      H. Balázs Éva

H. Balázs Éva csak jót írt. És a természetre hárította azt, hogy miért is nem ad summa cum laudét a dolgozatomra. Ezzel erkölcsi felmentést adott önmagának és az esetleges lelkiismeretének. Pontosan látta és tudta a történészpalánta dolgozatának értékét. Ő csak hallgatólagosan asszisztált Sallay Géza elmarasztaló véleményéhez. Nem engedhette meg azt, hogy jelest adjon egy olyan dolgozatra, amelyre a másik bíráló csak jót adott! Még azt hihette volna valaki, hogy nála alacsonyabb a mérce...vagy nem híve olyan odaadóan a rendszernek. H. Balázs Éva nagy történész karriert befutott középkorász, eszmetörténész, társadalomtörténész stb.tanítványainak korabeli és akár későbbi disszertációinál és publikációinál könnyen leellenőrzhető az, hogy csakis levéltári kutatások felhasználásával készültek-e, azaz mindenkivel szemben ez volt-e a jeles professzor asszony elvárása...

Gergely Jenő történész nem volt hivatalosan a doktori disszertációm bírálója, így írásos nyoma nem maradt az ő véleményének. Ő az általam választott „melléktárgy” általam választott vizsgáztatója, és egyben a vizsgabizottság tagja volt. Igen jó véleménnyel volt a disszertációmról, s nagyon barátságos volt velem. Ő nem hiányolta a marxista-kommunista pártalapító "nagyságok" mindenható idézeteit... Emlékszem, a szóbeli vizsgák után a folyosón, négyszemközt mondott vigasztalására, s arra, ahogy csendesen suttogva mérgelődött és magyarázta nekem, hogy példátlan és felháborító, hogy összességében is cum laudét adtak a doktorimra, noha a főtárgyak és a melléktárgy szóbeli vizsgái mind jelesek lettek, s ilyen esetben nem ez szokott a végeredmény lenni, de ő egymagában nem tehetett a többséggel szemben semmit. Azt mondta, hogy el volt ez döntve, hogy nem kaphatok jobbat. Őt jobban zavarta az összesített cum laude akkor, mint engem.  

*

Történészi pályafutásom - rajtam kívülálló okok folytán - a nyolcvanas évek elején ezzel be is fejeződött. Pár év múlva a középiskolai helyettesítő tanári pályafutásom is befejeződött. Az egyetem olasz tanszékén - egy másik "kiváló" marxista "oktató" által - írt jellemzésben, amelyet személyi anyagként minden munkáltató később megkapott, szerepelt az a mondat is, hogy nem javasolnak tanításra, mert arra szerintük alkalmatlan vagyok. Három évig tanítottam helyettesítőként egy budapesti gimnáziumban. 

Mindazok, akik a teljes Kádár-érában (de a változatlanul helyükön maradt vezetők miatt még a rendszerváltás utáni évtizedekben is) nem kizárólag a tehetségük és tudásuk révén kerültek a tudományos (társadalomtudományok) élet jó munkahelyeire, hanem jobbára a rendszer elvárásainak tetsző munkás-paraszt származásuk és/vagy ideológiai elkötelezettségük, jó párt és egyéb kapcsolataik és magaviseletük miatt, ne folytassák tovább azt a vérlázító, csupán a saját "vezető értelmiségivé válásuk" önigazolására szolgáló gyakorlatot, hogy szakmailag merik megkérdőjelezni mindazokat, akik nem kerültek ezen intézményekbe be, ma már kimondhatjuk: a származásuk miatt! 

Egy totalitárius, elnyomó, a szovjet katonai csapatokkal bebiztosított, erkölcstelen, kommunista-szocialista rendszer kiválasztási szempontjai maguk is erkölcstelenek, igazságtalanok és származási alapon kirekesztőek voltak. Megkülönböztetett előnyt élveztek származási alapon a munkás-paraszt családok gyerekei, a kommunista rendszer építésében elkötelezett, párt- és rendszerhű családok gyerekei nemcsak az egyetemi felvételiknél, de a diploma utáni elhelyezkedéseknél is. És értelemszerűen mindazok, akik ezen kritériumoknak nem feleltek meg, hátrányt szenvedtek. Az ideológiai, származási alapon történő súlyos, kirekesztő, hátrányos megkülönböztetést sokszor szakmai okokkal igyekeztek indokolni. Ez a gyakorlat aktívan, keményen élt, működött még még a nyolcvanas években is.

Bármennyire is nem hízelgő  ma már sokak számára a Kádár-kori (kontra)szelekció igazságtalan és hazug kritériumrendszere, bármennyire is nem sikkes ma már (meg nem jelent abszolút előnyt) tanulatlan bádogos, uszodai kabinos, házmester, munkásőr, párttitkár, ÁVH-s tiszt, tartótiszt, birkapásztor, iskolázatlan munkás-paraszt stb. szülőkkel és felmenőkkel rendelkezni,  nem kéne a gyökereket, a származást, a múltat elfelejteni, elhallgatni, letagadni, megszépíteni! 

Nem kéne az újabb generációkkal elhitetni azt, hogy mindenki kizárólag a szakmai kiválósága miatt került "vezető értelmiségi" pozíciókba; tanszékekre, akadémiai- és kutatóintézetekbe, kiadókhoz, iskolák élére, jó könyvtárakba az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas és a későbbi években. Ne feledjék a szellemi "nagyszülők, szülők és unokák", azaz a mai aggastyánok, professor emeritusok, a nyolcvanasok, a hetvenesek, a hatvanasok, az ötvenesek, a negyvenesek és a harmincasok sem szellemi  és tényleges felmenőiket, mentoraikat és gyökereiket, mint ahogy mi sem feledjük őket és érdemeiket... Az általuk kiválasztott és kinevelt utódok ma is ott vannak a legkülönfélébb intézmények élén, és a hangadó "értelmiség" magvát képezik. 

---

„A gyöngédségig szerettem a nápolyiakat,
s boldog vagyok, hogy szeretetemet
egy olyan népnek adtam, aki megérdemelte
s megérdemli azt”

(„Ho amato sino alla tenerezza i Napoletani,
e son contentissimo di aver collocato
gli amori miei in un popolo che li meritava
e li merita”)


    Az idézet Bernardo Tanuccitól, Bourbon III. Károly, a majdani spanyol király  miniszterétől származik. Tanucci, a pisai egyetemi tanárból lett politikus, több mint negyven éven át szolgálta a nápolyi uralkodókat, s ugyanúgy tartozik ő a XVIII. századi Nápolyi Királysághoz, mint pl. Kaunitz Ausztriához. Ez nem értékítélet, csupán hasonlat. Ebben a korszakban a királyok és minisztereik neve még inkább egybefonódott, s az abszolutizmus „felvilágosult” mivoltát az uralkodók mellett bizonyos fokig e miniszterek törekvései határozták meg. Nehéz pontosan felmérni és meghatározni, hogy melyek voltak  azok a döntések, intézkedések, amiket az uralkodók tényleg saját elgondolásaik, vagy pedig az általuk választott tanácsadók sugalmazására hoztak Az alapkiindulás csak az lehet, hogy az uralkodó kit választott tanácsadónak, miniszterének.¹ Tanucci III. Károly döntése alapján lett tanácsadó, s érdemeit sem egyiknek sem másiknak nem csorbítja vagy növeli, ha nem bizonyítható, melyek is voltak azok az intézkedések, felvilágosult reformok, melyek egyértelműen a király vagy minisztere nevéhez köthetők Biztos, hogy a királyé volt a végső döntés joga, s az is biztos, hogy az intézkedések egy tetemes részének értelmi szerzője, illetve az esetleg más forrásból merített reformjavaslatok támogatója a miniszter volt.
    Az idézet egy öreg politikustól származik, akit gyorsan felfelé ívelő és hosszú pályafutás után menesztettek, s aki mindig visszavágyódott szülőföldjére, Toszkánába, élete javát mégis egy szinte teljesen  más világban, Nápolyban töltötte el. S a különbség mondjuk Firenze és Nápoly között nemcsak ma szembeötlő, az volt évszázadokkal ezelőtt is. Így, e pár sornyi levélrészlet összegzésként, a szeretett toszkán vidéktől távol, de nem hiában elöltött életre való visszapillantásként fogható fel. Tanucci 1734-től 1776-ig állt a királyság élén, eleinte tanácsosként, majd miniszterként, márki címet kapva III. Károlytól. 1759-ben Bourbon Károly elhagyta Nápolyt, hogy az őt megillető spanyol trónt foglalja el, s fia, Ferdinánd nagykorúságáig (1767) Tanuccira, s egy tanácsra bízta az ország vezetését.
    Károly azonban továbbra is részt vett a királyság irányításában, s mindenről értesült a Tanucci által rendszeresen küldött jelentésekből, levelekből. Ennek a levelezésnek az anyaga, az olasz, illetve spanyol levéltárakban megtalálható levelek Rosa Mincuzzi szerkesztésében nyomtatásban is megjelentek. A kötet Tanucci 1759 és 1776 között írt leveleit tartalmazza.²  Tanucci Károlyhoz írt leveleiből itt főleg a jezsuitákra, valamint a királynőre: IV. Ferdinánd feleségére, Habsburg Mária Karolinára vonatkozó leveleket használtam fel. Ezek a levelek nem kizárólag a királyság ügyeire vonatkozó adatokat tartalmaznak, sokszor személyes hangvételűek, egyéni panaszok, vélemények is elhangzanak bennük. Huszonöt évi hűséges szolgálat után, s az együtt megélt „hősi korszak” után, ez talán érthető is. De mi is volt ez a hősi korszak?

* * *

    Itália történelme, s azon belül is a Kettős Szicíliai Királyság, hódító harcok-háborúk, idegen hatalmak és dinasztiák története. Arabok, normannok, franciák, spanyolok, osztrákok váltották itt egymást, idegen érdekeknek kiszolgáltatva évszázadokon keresztül Dél-Itáliát. A XVIII. század első felében azonban lezárult az idegen uralmak sora, s önálló, független királyság született, mely egy új korszak kezdetét jelentette. S ez nemcsak az utókor megállapítása, a kortársak is így értékelték.³ A dinasztia ugyan idegen volt, egy Bourbon, egy spanyol Bourbon kapta – a kor szokásaihoz híven  – nagy diplomáciai csereberék után a Nápolyi Királyság trónját, de azt a 18 éves fiút nem alkirálynak, helytartónak, kormányzónak küldték a spanyolok vagy az osztrákok, hanem királynak jött. A dél-itáliaiak szemében ez nemzeti királyság születését jelentette; várták királyukat, nagy reményeket fűztek hozzá, és ahhoz, hogy Itália területén „új”, önálló királyság jön létre. A királyság e kezdeti időszakát nevezte Tanucci hősi korszaknak.
    Dél-Itália azonban nem Toszkána volt – eredetileg, a spanyol örökösödési háborút követő egyezkedésekben ezt szánták volna Bourbon Károlynak –, és nem Lombardia. Teljesen más volt a helyzet mindenféle tekintetben délen, mint északon. A gazdaság és társadalom szerkezete – merőben más fejlődés eredményeként – alapvető eltéréseket mutatott az északiéhoz képest, s ez csak részben volt köszönhető a több mint 200 éves spanyol uralomnak; bár az kétségtelen, hogy a spanyol éra rányomta a bélyegét e fejlődésre mind Dél -, mind Észak-Itáliában.
    Délen a XVIII. században is egyértelműen a nemesi nagybirtokhoz, latifundiumokhoz kötött mezőgazdasági struktúra maradt fenn. Hatalmas földbirtokok összpontosultak a viszonylag kisszámú, korlátlan jogokkal rendelkező feudális nemesség illetve a klérus kezén, akik tirannikus módon uralkodtak a parasztságon.⁴ A feudális urak fegyvereseket tartottak, bíráskodási joggal rendelkeztek az alájuk tartozó területek lakosai felett. Márpedig az egész királyság területének egyharmada az övéké volt.⁵ Ha számításba vesszük azt a másik adatot, miszerint Bourbon Károly uralkodásának első éveiben a bárók évi 4 millió dukát jövedelmével szemben az egyházé 6 és fél millió dukát volt (ebből 4 millió volt a monostoroké)⁶, még sanyarúbb kép bontakozik ki, már csak a parasztok állapotát illetően is. Lombardiában az össz-földterületek 2/3-a tartozott 2/3, 1/3 arányban a nemességhez és a klérushoz.⁷
    A hihetetlen nyomorban és kiszolgáltatottságban élő parasztságot mindenféle béklyók kötötték, adók sújtották. A parasztok elszöktek, egyetlen menedéket a város jelentett, ahol a nyomor talán egy fokkal elviselhetőbbnek tűnt, ahol csak-csak adódott valami alkalmi munka, szolgálat. S a városon itt Nápolyt kell érteni.
    Nápoly azonban nemcsak a nincstelenek mentsvára volt; itt élt nagy pompa közepette az immáron keveredett régi, s a spanyol alkirályi korban született új arisztokrácia zöme. A költekező városi életmód egy idő után kezdte felemészteni anyagi kereteiket, s az eladósodásból kiutat igazából nem is a feudális járadékok felemelése, hanem a paraszti megművelés alá tartozó, falusi közös használatban lévő földek elvétele jelentett. Pedig egyedül ezek a falusi közhasználatban lévő földek voltak hivatottak valamelyest a parasztok nyomorát enyhíteni. Mivel elidegeníthetetlen földekről volt szó, a bárók kizárólag saját használatú földdé akarták ezeket átalakítani, a már megművelt területekre azonban továbbra is igényt tartottak a parasztok. A véget nem érő harcokból, pereskedésekből a felemelkedő, s tetemesre szaporodó jogászi réteg is hasznot húzott.
    A földesúr furcsa segítőtársra lelt a feltörekvő középosztályban. A lassacskán meggazdagodó kistulajdonosok, a jobb minőségű földet birtokló örök haszonbérlők szemben álltak a földesúrral, egyrészt mivel ők is meg akartak szabadulni a feudális kötöttségek, a földesúri jogok és terhek alól, akárcsak a szegényebb parasztság; másrészt azért, mert ők is földet akartak. Ráadásnak ugyanazokat a földeket akarták megszerezni maguknak, amiket a földesúr, s mint ilyenek, szemben álltak mind a bárókkal, mint a parasztokkal. De az esetlegesen majd elidegeníthető földre vevőnek, vagy a földesúr által „visszaszerzett” földre  bérlőnek, vállalkozónak csakis e „polgárság” jelentkezett, s így érdekeik bizonyos ponton megegyeztek. Az új bérlő, később esetleg új tulajdonos érdekei és módszerei semmiben nem különböztek a régiétől. Ez az agrárpolgárság semmi változást nem hozott, sem újítást, sem tőkét nem fektetett a földbe⁸, terméshozamát a „megszokott” módon akarta növelni, s a paraszt még jobban gyűlölte, mint régi urát. A középosztály itt is, akárcsak északon, a nemesség lesüllyedéséből húzott hasznot, de vele összefonódva, vagy azt helyettesítve, ugyanolyan szerepet töltött be, mint a feudális nemesség, és nem mint – a reformigényeknek is hangot adó – észak-itáliai vagy nyugat-európai polgárság.
    Ezek a század folyamán lezajló változások, illetve a megoldatlan gazdasági-társadalmi problémák kimeríthetetlen témát szolgáltattak az így alapvetően közgazdasági és jogi érdeklődésű felvilágosult reformer értelmiségnek.⁹

* * *

    A dél-itáliai közgazdász-jogtudós értelmiség ugyanazokat a reformintézkedéseket akarta, amiket északi tárasaik. Mind megegyeztek abban, hogy legelőször is a föld és terményeinek szabad kereskedelmét akadályozó rendelkezéseken kell változtatni, és el kell azokat a privilégiumokat törölni, amelyek a termelő tevékenység fejlődését gátolják.¹⁰ Ez egy sor konkrét közgazdasági és jogi kérdést vetett fel. Az értelmiség figyelme alapvetően három tárgykörre irányult: az államgépezet modernizálására s egyben a világi hatalom merősítésére az egyházival szemben, a gazdasági fejlődésre, és végül egy stabilabb és méltányosabb társadalom kialakítására.¹¹
Azokon a helyeken, ahol a felvilágosult uralkodók és minisztereik többé kevésbé ugyanazt a célt tűzték ki mint az értelmiség, ott együttesen, együttműködve tehettek erőfeszítéseket a gazdasági és társadalmi változások elősegítésére. Egészen addig lehetett szó egy ilyen építő jellegű együttműködésről az abszolutisztikus hatalom és a felvilágosult reformokat igénylő értelmiség között, míg ez utóbbi, törvényszerűen radikalizálódva, vagy egyszerűen csak az igényelt reformok következetes megvalósítását óhajtva, már szembe nem került az állam érdekeivel. A XVIII. század vége felé az egyre radikálisabb nézeteknek hangot adó értelmiség, csakúgy, mint a nem jakobinus, de az eredeti elképzeléseit nem magvalósulni látó értelmiség, s a rendszer egészén természetesen változtatni nem akaró abszolút uralom összeütközésbe került. Ez utóbbi csak korlátozott ideig bizonyult jó szövetségesnek, s ezt az értelmiségnek is be kellett látnia. A hangsúly azonban azon van, hogy volt egy olyan időszak, amikor a felvilágosult abszolutizmus, az államapparátust is hasznosítva, igényt tartott az értelmiség tudására, javaslataira, az értelmiség pedig egy bizonyos ideig tényleg csak az államba, az uralkodóba vetett hite révén remélhette a haladást szolgáló eszméi megvalósulását. Ilyen szerencsés együttműködésről beszélhetünk Nápolyt illetően is.
    Nápoly olyan pezsgő szellemi élettel teli igazi kulturcentrum volt, amely nemcsak az itáliai, de az európai kortársak elismerését is kivívta,¹² s az itáliai felvilágosodás olyan nagy alakjai kerültek innen ki, mint Genovesi, Galiani, Filangieri.
    A XVIII. század közepén kialakult egy, az ország sorsáért felelősséget érző, s Európára nyitott értelmiségi réteg, mely már nem az üldözéstől tartó, s a hatalomtól elszigetelt szűk csoportot jelentett. A század elején Pietro Giannonéra még üldöztetés és börtön várt, antikurialista nézetei miatt. Most azonban nem kellett ettől tartani az egyház hatalma ellen fellépő gondolkodóknak.
    Dél-Itáliában még a XVII. században, s jobban mint északon, elterjedtek Descartes tanai.¹³ Az Európát látott utazók hazavitték magukkal Descartes, Hobbes, Gassendi stb. műveit, s baráti körben terjedtek az új tanok.¹⁴
E XVIII. századi kulturális nyitottságnak megvoltak a hagyományai, mint ahogy ez  új értelmiségnek is megvoltak a maga nagy elődei. Filangieriról írja Goethe, hogy mint valami szentséget, úgy adta a kezébe Vico művét.¹⁵ Ennek a tenniakarástól fűtött értelmiségnek egyik – s az elődöktől különböző – alapvonása, s egyben ösztönzője is, az az új királyságba, államba, uralkodóba vetett hit volt, amelyet Antonio Genovesi 1754-ben írt szavai szemléltetnek a legjobban: „Barátom, nekünk is kezd hazánk lenni, s kezdjük megérteni, micsoda előny egy nemzetnek, ha saját uralkodóval rendelkezik.”¹⁶
    Bartolomeo Intieri házában gyűltek össze a francia enciklopédistákhoz hasonló csoport tagjai. Intieri 1669-ben jött el Firenzéből, s lett a firenzei nagybirtokos családok (Corsini, Rinuccini) déli birtokainak intézője.¹⁷ Gassendi hatására kezdett matematikával foglalkozni, majd egyre inkább azokkal a tudományokkal, amelyeknek „gyakorlati hasznuk is van”¹⁸ A dél-itáliai agrárhelyzetet, s az abból adódó problémákat közvetlen közelről látta és ismerte, s – a maga is feltaláló – Intieri a mechanika és matematika tudományából kiindulva így jutott el a közgazdaságtudományhoz. Massa Equana-i háza mindazoknak a találkozóhelye lett, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak, s akik az optimista és életerős Intierihet hasonlóan hitték, hogy tudásukkal, tanításukkal egy új kor megteremtésének részesei lehetnek. Döntő volt két fiatal gondolkodó: Antonio Genovesi és Ferdinando Galiani találkozása az ötvenes években a már idős Intierivel.
    Törvényszerű volt annak a Genovesinek a találkozása Intierivel, aki a skolasztikus tanok gyors elhagyása után a kor modern gondolkodói és az ökonómia felé fordult, akinek már korai írásain Woolf, Leibnitz, Voltaire hatása érződött¹⁹,  s aki 1751-ben részt vett az olaszra fordított „Törvények szelleme” kiadásában.²⁰ Ezenkívül Genovesi pártfogója az a Celestino Galiani volt, aki – Genovesi szavaival –  Intierivel együtt „állított talpra egy a franciához hasonló tudományos akadémiát Nápolyban²¹, s aki Ferdinando Galiani nagybátyja volt. Itt közbevetve, ugyanennek a Celestino Galianinak írta még 1737-ben Tanucci, hogy „minden kormánynak legnagyobb baja, hogy (…) azok árasztják el, s kerülnek középpontba (…), akiket egyéni érdekeik vezérelnek, s talpnyalással törnek maguknak utat”.²²
    Más szemszögből nézve törvényszerű volt Genovesi találkozása azzal az Intierivel, aki maga is lelkesedett Montequieuért, s aki idős kora ellenére hitet és lelkesedést oltott a köré gyűlő fiatalabb nemzedékbe, s akiről lehetett és érdemes volt példát venni. A közel hetven éves Intieri így írt 1752-ben : „az olaszok nehezen fognak kigyógyulni e három nagy bajukból, mint a tudatlanság, a szolgaság és a szegénység, de a lelkem mélyén él egy halvány reménysugár, hogy a századok múltával majd lehet, sőt kell, hogy nemcsak az olasz nép, de talán az egész emberi nem, a jelenleginél egy boldogabb és nyugodtabb életet éljen majd.²³ Intieri 1754-ben, Európában elsőként, közgazdaságtani katedrát alapított a Nápolyi Egyetemen, amelynek első tanára, az alapító kívánsága szerint Antonio Genovesi lett.²⁴ Genovesi minden értelemben iskolát teremtett, olasz nyelvű előadásaira özönlöttek a fiatalok.²⁵ Tanította és nevelte az ifjúságot. Tudta, hogy a vezetést, Tanuccit, meg kell győzni a reformok szükségességéről, s ehhez biztosítani kell egy olyan élcsapatot, amelyik képes arra, hogy feltárja a problémákat, amelyik a későbbiekben esetleg végre is hajtja az ország fejlődését szolgáló átalakításokat, ha másképp nem, hát következetesen, energikusan és okosan felhívva a változást igénylő kérdésekre a kormány figyelmét.²⁶
    A régi humanista műveltségű, sok tekintetben talán maradibb és pesszimistább Tanucci, igaz, nem tett említést levelezésében pl. a gazdasági katedra létrehozásáról,²⁷ nem szívelte Intierit, mint ahogy Montesquieuért sem lelkesedett. A reformer értelmiség mégis tőle várhatott támogatást. Abban ui. biztosak lehettek, hogy a „Törvények szellemét” mégiscsak ő olvassa el, s hogy a maga korlátozott lehetőségeivel az ország és a nép felemelésén munkálkodna. Genovesi 1766-ban így ír róla: „Az Economia első kötete kész van. De mivelhogy őkegyelmessége Tanucci márki úrnak ajánlottam (…), mielőtt publikálnám, megmutatom neki, hogy halljam véleményét (…). Olyannyira tisztelem ezt a nagy férfiút, hogy biztos vagyok benne, mindaz amit mondani fog, nem szolgálhat mást (…), csak a köz javát.”²⁸
    A XVIII. század közepén több kiváló itáliai tudós és politikus által tárgyalt és vitatott témáról, a pénzről szóló művek közül az egyik legkiemelkedőbb volt Ferdinando Galiani fiatalon írt műve: a „Della moneta”. Intieri, amikor a következő sorokat írta, még nem tudta, ki a szerző, így nem a mester elfogultságáról van szó, amikor így ír: „Nyomda alatt van egy pénzről szóló traktátus. A szerző ismeretlen, de bárki legyen is, elsőrangú elmének tűnik nekem”.²⁹ Galiani 1759-től közel tíz éven át volt követségi titkár Párizsban, s volt a párizsi szalonok egyik közkedvelt alakja. Az 1764-es nagy nápolyi éhínség után Tanucci ösztönzésére írta meg a „Dialogues sur le commerce des blés” című munkáját, mely Párizsban jelent meg Diderot és Mme. D’Epinay gondozásában. Tanucci természetesen levelezésben állt Galianival, akit, a hivatalos közlendőkön kívül, hosszú, a francia enciklopédistákról, s különösen D’Alembertről szóló részletes beszámolókra késztetett.³⁰
A XVIII. század közepén tehát még inkább felpezsdült a szellemi élet, s nem véletlen, hogy a szálak keresztül-kasul fonódva futnak. Nem véletlen, hogy ki kit ismert, ki kinek kiről vagy miről lelkendezett vagy éppen panaszkodott. Genovesi idézett mondta a legjobb magyarázat arra az életérzésre, arra a tenniakarásra, ami ekkor a felvilágosult gondolkodókat jellemezte.
Giovanni Carafa, Noja hercege pl. a Nápoly növekedéséből adódó szociális illetve urbanisztikai problémákra világított rá. Carafa szerint szükség lett volna a városrendezésen, új, széles utcák építésén kívül a közvilágítás, csatornázás, vízellátás megoldására, mint ahogy hiányoztak szerinte a már elengedhetetlenül fontosnak tartott szállodák, kávéházak, kórház, szegényház, múzeum.³¹
A XVIII. század negyvenes éveitől kezdve rohamosan terjedt a szabadkőművesség is, amit az ellene kiadott pápai bullák sem tudtak visszaszorítani. Az ötvenes években az a nagyműveltségű polihisztor Raimondo di Sangro, Sansevero herceg volt a szabadkőművesek nagymestere, akinek nagy szerepe volt abban, hogy Nápolyban nem tudták az inkvizíciót bevezetni, hogy Intieri katedraalapítási kérelmét Bourbon Károly jóváhagyta, s akiről Genovesi is a legnagyobb elismeréssel írt.
E Nápoly kulturális életére vonatkozó rövid kitekintésben álljon még itt a jogtudós Gaetano Filangieri neve. Filangieri herceg a gazdasági-társadalmi haladáshoz szükséges jogi problémák közül  a feudális nemesség hatalmának és privilégiumainak csökkentését hangsúlyozta. Fő művéről, a „Scienza della legislazione”-ról Bejamin Fraklin is a legnagyobb elismeréssel szólt, s az Egyesült Államok alkotmányából külön példányt küldött Filangierinek. Filangieri első, 1774-ben megjelent írásában Tanucci akkor kiadott pragmatikáját vette védelmébe, mely kötelezővé tette a bírói ítéletek indoklását. A Tanuccinak ajánlott mű bevezetőjében így ír: „Minden embert arra rendelt a Sors, hogy talentumával egy nemzetet világosítson meg, s erényeivel díszítse azt. (…) Én ezt az embert Önben látom, ó Uram. Kegyelmességednek ajánlom e kis könyvet, amelyben ha némi igazság olvasható, az Ön lekében született előbb meg, s Öntől hallottam én.”³²


* * *

Az 1734-ben Nápolyba érkező Bourbon Károly és – a még Toszkánában szolgálatába álló – Tanucci a királyi hatalomtól független arisztokráciát, s jórészt a feudális nemesség jogszolgáltatása alá tartozó alattvalókat talált. „Szomorúan látom a nemesség túl nagyra nőtt hatalmát, mely nagy léptekkel halad afelé, hogy újból olyanná váljon, mint amilyennek Felséged találta, s módosította azt” – írta Tanucci 1776-ban Károlynak,³³ s hiába volt az ő véleménye az, hogy „a kezek tartják a királyságot, nem a kevesek csillogó pompája, a nép keze”, s azt, hogy „a  csillogók rabolnak, elnyomnak.”³⁴ Tanucci pontosan látta, hogy a bárók „bármiféle bosszút megengedhetnek maguknak azokkal szemben, akik ellenszegülnek szeszélyeiknek”, s hogy „ezért néptelenedik el a királyság; a parasztok a fővárosba menekülnek az elnyomás elől”.³⁵ Az 1764-es éhínséget követően még inkább özönlött a vidéki népesség Nápolyba az éhhalál elől.³⁶ A város lakossága a század eleje és a század vége közötti időszakban szinte megduplázódott; 98 %-os lélekszám-növekedéssel vált Európa egyik leghatalmasabb városává.³⁷ A Nápoly környéki települések, tanyák lakosságát nem számítva, 1791-ben csupán Nápoly lakossága 408.991 fő, az egész királyság összlakosságának 8.3 %-a volt.³⁸ Ugyanekkor Milano (1790) lakossága 131.000 fő volt. 1797-ben Nápolynak 438.000 lakosa volt; 1800-ban Róma 163.000 lakost mondhatott magáénak.³⁹ Nápoly a királyságon belül tehát különleges helyet foglalt el az átlag 30.000 lakosú többi várossal ellentétben. Eme pár adatból is kiderül, milyen hihetetlen méretekben sokasodott meg a viszonylag kisszámú arisztokráciával, iparos réteggel szemben a nincstelen szegény városi nép. S egy olyan város, mint Nápoly, amely nem volt igazán gazdasági, ipari centrum, ilyen tömegű „munkaerőt” nem tudott foglalkoztatni.
    „Nápoly házak, népek és bíróságok hatalmas és szabálytalan tömegévé vált (…) a bárók üldözései miatt, akik a királyság nagy részének birtokosai; ide csapódott le, mint valami nagy mocsárba, a királyság összes gazdagsága és minden nyavalyája, s népességének nagy része (…), mely ettől óriási, nem a jó mesteremberektől, nagy üzletektől, nagy tudósoktól, a szép lelkektől, amitől nagy Párizs, London, Lisszabon, Amszterdam, hanem a szolgáktól, bíróktól, borbélyoktól, kurváktól, kerítőktől, koldusoktól” ⁴⁰ – írta már 1742-ben Tanucci.
    A feudális nemesség hatalmának visszaszorítására tett intézkedések erőtlenek és következetlenek voltak; mondhatnánk úgy is, mindkét király, Károly is és Ferdinánd is meghátrált a feudális erőkkel szemben. Kiváltságaikat, hatalmukat csupán szerényen mérsékelték.
    Az arisztokrácia mellett a másik fő gondot Róma és az egyház jelentette.
Róma, egy XI. századi egyezmény alapján saját feudumának tekintette a Nápolyi Királyságot, s vazallusi hűséget várt volna tőle. A pápa, aki már eleve nem nézte jó szemmel az új, független királyság létrejöttét, csak 1738-ban volt végre hajlandó Bourbon Károlyt beiktatni. Addig ui., az osztrákoknak szerette volna a királyságot meghagyni.⁴¹ A királyságnak első számú érdeke volt e kínos függőségtől megszabadulni. Így érthető, hogy az antikurialista íróknak miért nem kellett a század közepe táján már üldöztetéstől tartaniuk.
    Bourbon Károly és Ferdinánd uralkodása alatt is inkább a Róma illetve a egyház ellen irányuló politika került előtérbe, s kétségtelen, hogy Tanucci is sokkal energikusabban szállt szembe az egyházi, mint a világi hatalommal. Ez a következetes antikurialista politika sokkal szembetűnőbb eredményekkel járt, mint sok egyéb, olykor felemásul elsülő, félmegoldásokat eredményező reformpróbálkozás. Ilyen volt pl. a Károly által 1741-ben elrendelt kataszter, mely szervezését és eredményét tekintve össze nem hasonlítható a korabeli lombard vagy piemonti kataszterekkel.⁴² Mégis, ehhez a ketaszterhez kapcsolódóan fontos állomás volt az egyházi javak megadóztatása. Igaz, a régebben szerzett javak csak fele adó alá estek. A továbbiakban, főként már Ferdinánd uralma alatt korlátozták az egyházi ítélkezést – a világi javára –, az egyházi menedékjogot, az 1760-as évek végén sor került a jezsuiták kiűzésére, megtiltották újabb földterületek szerzését, maximálták a papság létszámát, törvényerőre emelték azt a jogszokást, hogy a világi hatalom érdekeit sértő pápai bullákat nem ismerik el, igyekeztek az egyháznak a közoktatásban játszott szerepét csökkenteni, elismerték a polgári házasságot.⁴³
     Tanucci véleménye szerint Itáliáért, Itália szétaprózódásáért, a szolgaságért, az idegen hatalmaktól való függőségért a pápaságot terhelte a felelősség.⁴⁴ „Róma pontosan az ateizmus városa”⁴⁵, élén a pápával aki a legarcátlanabb, legalattomosabb, legpusztítóbb az összes uralkodók közül”⁴⁶, nem is beszélve „alattvalóiról”, akikről így ír: „Nem volt elég Jézus Krisztus, hogy eltörölje a papi gőgöt, kapzsiságot és hamisságot.”⁴⁷
    Itáliáról szólva, nem nápolyi, nem toszkán, hanem olasz mivoltában érezte magát sértve akkor, amikor a franciák közül általa is legnagyobbra tartott D’Alemberttől sérelmesnek tartotta, hogy „még akkor sem említi (az olaszokat, Itáliát), amikor márcsak azért is kötelező lenne, hogy ne tűnjék tudatlannak”.⁴⁸
    Tanucci, aki magáról így írt: „ez a szegény öreg, aki soha nem volt egyéb, mint olasz”,⁴⁹ 1737-ben így vélekedett Itália jövőjéről és lehetőségeiről: „… rossz és bizonytalan lesz mindaddig, amíg vagy a Szicíliák királya, vagy Szardíniáé nem fogja elárasztani egész Itáliát, vagy nem osztják két stabil egyenlő részre egymás közt, szükség esetén ellenállva az idegeneknek. De ez talán nem a mi időnkben lesz. Addig hiába keressük a nyugalmat, szabadságot, biztonságot.”⁵⁰ Tanucci reálpolitikus volt. Valóban két lehetőség volt Itália jövőbeli stabilizációjára: vagy két erős királyság létrehozása, északon a Szárd, délen a Nápolyi Királysággal, vagy Itália „meghódítása” azaz egyesítése a két királyság egyike által. A történelem Tanucci utóbbi verzióját igazolta.
    Visszatérve az egyház és Róma befolyását korlátozó politikához, az egyik leghevesebb összecsapás 1768-ban robbant ki, Róma és Nápoly között, amikor XIII. Kelemen kiátkozta pármai Bourbon Ferdinándot. Az ui. kiűzte a jezsuitákat, s a közzétett ediktumban egyrészt megindokolta a tettét, másrészt felvázolta a kormánya jövőre vonatkozó álláspontját. XIII. Kelemen erre Pármát saját feudumának nyilvánította, s uralkodóját kiátkozta. A pápai bullát azonban az összes Bourbon-államban betiltották, és Mária Terézia is csatlakozott hozzájuk. A Nápolyi Királyság, ellenlépésként – a franciákkal egyeztetve, akik megszállták Avignont – elfoglalta a pápai államhoz tartozó Beneventot és Pontecorvot. (1769). Az ebből adódó konfliktus egészen 1773-ig tartott.⁵¹ Ez az akció Bourbon III. Károly parancsára történt. Tanucci hiába próbálta őt meggyőzni más, hatékonyabb eszközökről, mint pl. a püspökök nem pápai kinevezése,⁵² vagy az egyházi javak megnyirbálása.⁵³
    Itt felvetődik a kérdés, hogy l759-től mennyiben volt döntő III. Károly akarata utódjának, fiának, IV. Ferdinándnak az akaratával szemben. Egyszerűen fogalmazva: adva volt egy apa és egy fiú két királyságban, és egy, az apai utasításokat és sugalmakat közvetítő, illetve mindkét félt győzködni igyekvő miniszter. Károly tényleg beleszólt régi királysága dolgaiba, s tette ezt valóban Tanuccin keresztül. Ferdinánd viszont két ellentétes erő között ingadozott. Egyrészt Károly ellenében nem tett semmit, másrészt mindezért feleségének, Habsburg Mária Karolinának örökös szemrehányásait kellett elviselnie.
    Károly nem volt kifejezetten rossz tanácsadó, spanyol királyként is pozitívan értékelendő; s ha nem is változtatta 25 éves uralkodása alatt a Nápolyi Királyságot európai mintaállammá, mégiscsak egy független királyságot hagyott maga után, ahol megtörtént a telekkönyvezés, kísérletek történtek a jogalkotás, törvénykezés módosítására, a pénzügy rendbehozatalára, volt már önálló hadsereg, katonai akadémia, múzeum, könyvtár, szegényház, felépült a San Carlo Színház, enyhültek Nápoly vízügyi gondjai, javában folytak az ásatások Pompejiben és Herculaneumban stb.
Ferdinánd kikérte, elfogadta, követte az atyai tanácsokat. Noha II. József 1769-es látogatásakor kellemesen csalódott Ferdinándban, akit sokkal tájékozottabbnak talált a kormányzás dolgaiban, mint ahogy azt hitte, s mint amilyen híre volt a világban,⁵⁴ ez nem jelenti azt, hogy a király igazán szívügyének tekintette volna az ország kormányzását. Tanucci szerint sokkal inkább lekötötték és kifárasztották a nagy bálok, táncok, játékok, olyannyira, hogy az államtanácsban sokszor elaludt, s csak olyankor ébredt föl, amikor igent vagy nemet mondott egy-egy ügyre, amit Tanucci inkább újra elismételt.⁵⁵
    A Tanuccival történő beszélgetés során II. József megkérdezte a minisztert, hogy ottani mérlegelés eredményeként, vagy pusztán Károly utasítására történt-e a jezsuiták kiűzése. Még a pármai konfliktus előtt került ui. sor Nápolyban is a jezsuiták kiűzésére. „Nem tagadtam Felséged hatását – írta III. Károlynak –, de mondtam, hogy a király kivizsgáltatta az ügyet”.⁵⁶ Mindazonáltal visszajutott Nápolyba a hír, hogy II. József szerint a nápolyi udvar nem más, mint a Károly és Tanucci között folytatott levelezés függvénye.⁵⁷
    A jezsuiták, akik az idők folyamán hatalmas vagyonra tettek szert, a század közepén az ügyeletes bűnbak szerepét kapták meg, s 1759-ben Portugália kezdte a sort a kiűzésükkel. Tanucci is teljes odaadással készítette elő eltávolításukat. A jezsuitáknak szerinte a nép tudatlanságban tartásával sikerült javaikat megsokszorozni, „sok haldokló vagyonát kaparintották meg, ahelyett, hogy ezeket az elesettek, árvák megsegítésére fordították volna”.⁵⁸
Itt említendő meg, hogy a papság, és különösen a jezsuiták iránti ellenszenvével kapcsolatos Tanuccinak egy korábbi sikertelen, vagy nem az eredeti elképzeléseinek és szándékának megfelelően sikerült intézkedése. Még 1740-ben, két évszázad után visszafogadták a királyságba a zsidókat, hogy alig hat év leforgása múltán újból megvonják tőlük a szabadságot. Az 1740-es, 7 cikkelyes ediktumban foglaltak alapján megengedték és megkönnyítették a zsidók bejövetelét és letelepedését, tőlük remélve többek között az ipar és kereskedelem felvirágoztatását.⁵⁹  Ez rögtön az egyház ellenállását váltotta ki. 1740-ben Tanucci így ír: „Itt nagy port vert fel a Zsidóediktum. Egy kapucinus páter csütörtökön meg akarta állítani a király hintaját, Isten csapásának jövendölését kiabálva őfelségének, ha nem vonja vissza az ediktumot.”⁶⁰
    De ez csak a kezdet volt A papság, s kiváltképp a jezsuita Francesco Pepe által szított intolerancia 1741-42-ben már sokkal hevesebb méreteket öltött. 1742-ben írt levelében már tömeghisztériáról számol be Tanucci: „A zsidókat gyűlöli a nép (…), a kardinális jól szolgálta Rómát, hogy rosszat tegyenek. Legutóbb San Gennaro nem tett csodát, s a feldühödött nép azt gondolta, hogy talán valami zsidó lehetett jelen; s zsidónak nézve Giovirazzo francia szakácsát, fojtogatták, ütlegelték, megtaposták, s félholtan szállították haza gazdájához.” Az  ezt követő mondatokból kiderül, hogy az emberi butaságot és tudatlanságot kihasználó egyes uszító papoknak nem is volt nehéz dolguk. „A dulakodás közben leesett két koshere, amit történetesen előtte vásárolt. Az asszonyok azt hitték, hogy azok magáé a szakácsé; sírtak, kiáltoztak, a szentségeket emlegették”.⁶¹ Az atrocitások elől a zsidók már sokkal hamarabb elmenekültek, minthogy az ediktum visszavonására sor került volna. Ez az elgondolás, jórészt az egyháznak köszönhetően – elbukott.
1767 szeptemberében már megvolt a pontos terv, hogy a királyságban található jezsuitákat milyen módon – kit szárazföldön, kit tengeri úton –  távolítsanak el.⁶² Tanucci véleménye szerint „soha nem biztos az a kar, amely erőnek, pénznek, félelemnek engedelmeskedik, miközben az értelem nincs meggyőzve.⁶³
    Egy nem várt esemény azonban a jezsuiták malmára hajtotta a vizet, akik szintén a meggyőzés erejével akarták volna az embereket maguk mellé állítani. „A dühöngő Vezúv rémes rázkódásokkal, dörgésekkel, villámokkal, félelmetes tüzes köveket okádva megijesztette a nápolyi népet, amely üvöltözve, jajongva rohant az utcákra, segítségért könyörögve, és Isten büntetésének tulajdonítva mindezt a kormány bűneiért”,⁶⁴ hogy el akarják űzni a jezsuitákat – írta Tanucci Károlynak. Sőt, egy napon Ferdinándot is izgatottnak találta, aki egy levelet mutatott neki, amelyben a Vezúv kitörése, menyasszonya halála, valamint a jezsuiták kiűzésének terve közötti összefüggésre hívták fel a figyelmét. Ferdinánd menyasszonya, Mária Jozefa, Mária Terézia lánya ui. váratlanul meghalt. Tanucci erről így ír: ”Kértem őfelségét, hogy fontolja meg, miszerint Isten csak két utat adott az embernek, hogy megtudja azt, mit kell tennie: a kinyilatkoztatás és az értelmet; s hogy Jézus Krisztus után nem lehetséges kinyilatkoztatás mely kötelez, az ellenkezőjét mondani eretnekség, így ebben az ügyben más fényt nem követhet a király, csak az értelemét.”⁶⁵ A kiűzés 1767-ben megtörtént. A jezsuitáktól elkobzott javak nagy részét közjóléti célokra fordították. E jövedelmekből, az alsó- és középfokú iskolák megreformálásával új királyi iskolákat létesítettek szerte az országban. Ugyancsak ebből hozták létre a botanikus kertet, a csillagászati obszervatóriumot. Az iskolák mellett, a szegény nép árváinak nevelését szolgáló, valamint a csavargókat, invalidusokat befogadó és ott őket mesterség tanulására és munkatevékenységre kötelező intézetek is ugyanebből a pénzforrásból jöttek létre.⁶⁶

* * *

Tanucci egy törvényhozó reformer korhoz tartozott. Ezt ő is tudta, látta veszélyeit. „Csak a törvények erejében bízni – ifjonti dolog”⁶⁷ – vélekedett. A felvilágosult politikus gondolkodásmódját tükrözi az a meggyőződése, hogy a törvényeken kívül, amelyek rákényszerítenek valamit az emberekre, először a tudomány és művészetek segítségével meg kell győzni őket, e törvények értelméről.⁶⁸ Így ír: „Oktatni kell a népet, hogy lelkesedjen (a törvényekért). Engem is ugyanúgy elborzaszt mint Önt, hogy a 10 scudo adót a fehérkenyérről eltörölték, s 60-at tettek a lisztre, melyet a köznép, vagyis a szegények esznek. Osztom véleményét, hogy mialatt egy új terhet raknak rájuk, a nép megcsúfolása azt mondani, hogy mindezt a felemelésükért teszik.”⁶⁹
    Tanucci nem lett volna Károly, majd Ferdinánd minisztere ha nem azt az államformát tartotta volna a legjobbnak, amit ő maga szolgált. Az angolokat nem tartotta mintaképnek; különösebben nem szimpatizált sem az angolokkal, sem a franciákkal; viszont könyörületet érzett a kis elnyomott államok iránt. Lengyelország felosztásánál neki volt köszönhető, hogy a Bourbon-államok tiltakoztak II. Józsefnél.⁷⁰ Toszkánát féltve írta még 1737-ben, hogy nem szeretné azt az osztrák birodalom provinciájaként látni; tartott attól a veszélytől, hogy „azt is olyan nyomorba döntenék, mint Magyarországot.”⁷¹
    A fentebb említett Jozefa hercegnő halálakor, 1767-ben a következőket írta Tanucci: „Jozefa hercegnő halálhírével együtt jutott el a császári királynő himlőjének híre. Kérem Istent, hogy mentse meg ezt a jelenlegi rendszer megőrzéséhez szükséges életet, mely Itália nyugalmának az alapja.”⁷² Ausztria és Mária Terézia szerepét márcsak Itália szempontjából is fontosnak tartotta. Tanucci azonban az osztrákokkal szemben, s ez érthető, a spanyol orientációt képviselte.
    Hasonló véleményen volt a nápolyi felvilágosodás egyik legkiemelkedőbb alakja, a közgazdász Antonio Genovesi. Genovesi az Enciklopédisták, az angol és a korabeli európai közgazdasági irodalom ismeretében próbálta volna a haladó elveket a Népolyi Királyság állapotaihoz mérten alkalmazni. Anglia volt a követendő példa, azonban azt vallotta, hogy egyetlen ország sem hagyhatja számításon kívül a saját politikai és gazdasági felépítését; s lemásolni, más politikai-gazdasági alapokkal rendelkező országot utánozni: ostobaság és lehetetlenség. Így modellnek, Angliát szem előtt tartva, az Alberoni, Ulloa, Uztáriz reformprogramjával jelzett Spanyolországot állította.”⁷³
    Tanucci nem alárendelt szerepet akart az országnak, nem függőséget a spanyoloktól, hiszen egész életében az önálló királyság megteremtésén és felemelkedésén fáradozott. Az ő nevéhez fűződik a Neiperggel kötött 1759-es szerződés, mely többek között a jövőre nézve megtiltotta a Spanyol és a Nápolyi Királyságok bármikori egyesítését. A század vége felé a Habsburgok, Habsburg Mária Karolina (IV. Ferdinánd felesége) viszont sokkal jobban örültek volna egy osztrákbarát Nápolyi Királyságnak – a hagyományos spanyolérdekeltségűvel szemben.
    A többször említett Mária Jozefa hercegnő Ferdinánd menyasszonya volt. Hirtelen halála nem okozott gondot: Mária Terézia rögtön pótolni tudta egy másik lányával, Mária Karolinával. Így írt Tanucci Károlynak: „Nem késlekedtem megmagyarázni a királynak (Ferdinándnak) a neki feleségül szánt hercegnő október 14-én bekövetkezett halálának politikai súlyát, és a Karolinával kötendő házasság szükségességét.”⁷⁴ Így Mária Karolina lett a nápolyi király hitvese. Mária Terézia tanácsait, miszerint mindenben próbáljon férje kedvére tenni, ne akarjon a kormányzásban részt venni, minden udvari dámát egyformán kezeljen, s ha valamiben kétségei lennének, forduljon Tanuccihoz tanácsért,⁷⁵ nem igazán fogadta meg az ifjú királynő. Főleg két dolog volt, amiben nem hagyatkozott az anyai jó tanácsra. Az egyik, hogy igenis részt akart magának a kormányzásból, ami tulajdonképpen nem meglepő, ha az otthon látott anyai mintára gondolunk. A másik ebből következett: rögtön a kezdetektől fogva nem szívelte az öreg minisztert.
    Tanucci nap mint nap kénytelen volt konstatálni a királynő egyre fokozódó ellenszenvét. Mária Karolina megpróbálta ellene hangolni Ferdinándot is. A királynő törekvései Tanucci eltávolítására találkoztak a Tanuccira féltékeny, irigy udvari emberek törekvéseivel. „A támadások ellenem folyamatosak – írja Károlynak –, s annyi a rágalom, és olyanok, hogy némelyet maga a király cáfolt meg, tudván az ellenkezőjét”⁷⁶ Mária Karolina pl. azzal gyanúsította többek jelenlétében Tanuccit, hogy felbontja a leveleit, és hogy ő volt az, aki meg akarta volna akadályozni a házasságát Ferdinánddal, s helyette egy savoyai hercegnőt javasolt.⁷⁷ Mária Karolina egyébként nemcsak Tanuccit rágalmazta a levelei felbontásával, hanem a Toszkánát érintő, Bécsbe küldött leveleinek, illetve a neki ugyanezen az úton küldött levelek felbontásával és olvasásával gyanúsította a toszkán nagyherceget, Lipótot is.⁷⁸  Erről ezt írja Tanucci. „A Királyné őfensége többször kinyilvánította dühét nekem, azt magyarázván, hogy nagyhercegi testvérbátyja szeretné Nápolyt is irányítani, ahol sok olyan besúgót tart, akik nem az igazságról számolnak be neki.”⁷⁹ Mária Karolina önfejű volt: senki gyámkodását nem akarta, sem Tanucciét, sem az osztrákokét. „Hiányzik a Királynénál egy nagyon fontos dolog,  hiányozván a belátás, bármiféle tanácsra, az anyjáéra is, annak leveleire is dühöngések jönnek; harag hercegi testvére leveleire; és saját szememmel láttam, mennyire nem tetszettek neki, s mennyire irritálták másik, császári bátyja tanácsai is”⁸⁰ – írja Tanucci. A királynét nem kellet nagyon uszítani Tanucci ellen, a Tanucci és Károly levelezésében testet öltött „spanyol iga”⁸¹ ellen; de Tanucci szerint Kaunitz⁸² grófnő hatása kétséget kizáró volt. A grófnő nemcsak Tanucci, de Ferdinánd és az egész nápolyi udvar rossz hírét keltette és terjesztette Mária Teréziánál Bécsben.⁸³
  Tanucci eleve a nőkről nem volt a legjobb véleménnyel, de Benedetto Croce szerint, mintha megérezte volna, hogy a „legrosszabb értelemben vett nőiség megtestesítőjétől, az osztrák Mária Karolinától fogja majd az a csapás érni, amely a miniszterségtől fogja megfosztani.”⁸⁴ A miniszterséggel, tisztségvállalással kapcsolatban Tanucci 1737-ben kelt levelének egy részletét idézem, amelyben így ír: „Ha szerencsétlenségről beszél, én nem tudom, hogy van-e belőle részem, noha az udvarban a keserűségek és csapások mindig növekednek; azokra, amelyek engem érhetnek, annyira felkészült a lelkem, hogy nem érnének meglepetésként, s így kevéssé sújtanának le. Az én általános tisztességem biztosít abban, hogy jöjjön bár akármilyen csapás, nem tehet velem más rosszat, mint elveszi tőlem azt, ami életem puszta kelléke, vagyis a tisztséget, (…) mely, ha jól meggondoljuk, szörnyű rabság. A legnagyobb jó annak a biztonságnak a tudata, hogy én szolgálat nélkül is meg tudok élni, s ezzel őrizem meg az udvarban szabadságom jó részét, amit amúgy elveszítettem volna.”⁸⁵
    Tanucci megbuktatásában több ok játszott közre. Érthető, hogy az a király, aki minden tekintetben apja örökébe lépett, örökölve annak nemcsak trónját, politikáját, de mintegy erre biztosítékként és „gyámként” annak miniszterét is, a nem általa választott miniszterben láthatta önállósodása egyik fő akadályát. Ugyanez lehet érvényes a királynéra is, aki szintén nem kért a gyámkodásból. Az önállóbb, méghozzá osztrákbarát politika megvalósítására csakis Tanucci nélkül kerülhetett sor. Így az első adandó alkalommal menesztették az öreg minisztert. Alkalmat Tanucci szabadkőművesek elleni intézkedése szolgáltatott. A szabadkőművességgel nem tudott egyetérteni, és akkor kezdte meg egyes szabadkőművesek letartóztatását, amikor a maga is szabadkőműves királynő éppen a férjét is szerette volna bevonni a mozgalomba. Magasrangú pártfogóik miatt tehát Tanucci kénytelen volt a letartóztatottakat szabadon engedni, megpecsételve egyben a saját sorsát is. A királyné egy ideig a szabadkőművesség védangyalának szerepében tetszeleghetett. Pár év múltán azonban neki is, akárcsak a szabadkőművességet sokszor pusztán kíváncsiságból, divatból, sznobságból felvállaló uralkodóknak és főúri hölgyeknek és uraknak, be kellett látnia, hogy a szabadkőművesség nem az, aminek ők gondolták. A királyné előtt is világossá vált, hogy többek között a szabadkőművesség volt a táptalaja azoknak az eszméknek, illetve azon eszmék hathatós terjedésének, amelyek nevében vérpadra küldte testvérnénjét a francia nép. A szabadkőművesek, más eszméket vallók, a vélt vagy valós összeesküvők és ellenségek igazi üldözése csak akkor kezdődött igazán Nápolyban is.
    Tanucci politikája tulajdonképpen megbukott. Dél-Itália gazdasági-társadalmi szerkezetének átalakítására, az Intieri által is leírt bajok, a Genovesi és tanítványai által feltárt problémák érdemi orvoslására nem került sor. Születtek eredmények, a felvilágosult abszolutizmust hirdetik a mai is álló épületek, a múzeum, a San Carlo Színház, a királyi paloták Nápolyban és Casertában stb.
    A Genovesi tanítványok közül számosan akasztófán, vérpadon végezték. Az 1799-ben kikiáltott rövid életű köztársaság mártírjait többek között az a nép ölte meg, amely még mindig ugyanolyan tudatlanságban, nyomorban és kiszolgáltatottságban élt, mint annak előtte. Az 1750-es évek nagy reményei nem váltak valóra. A különbség Észak és Dél között nőttön nőtt. Mint ahogy az érdemekben, a kudarcban sem dönthető el egyértelműen, hogy kit terhel a felelősség. Tanucci volt erőtlen, vagy nem talált meghallgatásra? Vagy mindkettő.
    A XVIII. században a Nápolyi Királyságban a mi, kelet-közép-európai gazdasági-társadalmi problémáinkhoz sok tekintetben hasonló problémák merültek fel. Nápolyban is volt egy, a saját korukban európai hírű felvilágosult gondolkodókat tömörítő értelmiség, mely megpróbált együttműködni a felvilágosult abszolutisztikus uralommal. Nápolyban is, ha nem is a Mária Terézia, II. József-féle, vagy akárcsak a Lipót által képviselt toszkán felvilágosult abszolutizmus eredményességéhez hasonlítható, de felvilágosult abszolutizmusról beszélhetünk, s ez a korszak Tanucci miniszter nevével fonódik össze.





1. Ernesto Sestan: Il riformismo settecentesco in Italia. Orientamenti politici generali. in: Rassegna Storica Toscana II-III. 1955
2 .Lettere di Bernardo Tanucci a Carlo III. di Borbone (1759-1776) a cura di R. Mincuzzi Roma, 1969
3 .Franco Venturi: Settecento rifromatore da Muratori a Beccaria, Torino, 1969, I. fejezet; E. Viviani della Robbia: Bernardo Tanucci ed il suo più importante carteggio vol. I. Biografia, Firenze, 1942. 39-53.
4 .Giorgio Candeloro, Storia dell’Italia moderna, Le origini del Risorgimento I. Milano, 1961. 139.
5 .Candeloro, op.cit. 140.
6 .Candeloro, op.cit. 140.
7.  Luigi Del Pane: Storia del lavoro in Italia dagli inizi del secolo XVIII al 1815, Milano, 1958, 117-119.
8. Storia d’Italia III. l’Italia nell’età delle riforme 1748-1796, a cura di Ettore Paserin d’Entréves. Torino, 1965. 200-207.; Niccolo Rodolico: Il popolo agli inizi del Risorgimento nell’Italia Meridionale 1789-1801. Firenze, 1926. Introduzione, I.cap. Il popolo e i suoi oppressori alla vigilia della Repubblica.; Pasquale Villani: Mezzogiorno tra riforme e rivoluzione. Bari, 1977. 155-163;  I. capitolo: Linee di sviluppo dell’economia e della società nel Settecento.
9.  F. Venturi, op.cit. VIII. cap. La Napoli di Antonio Genovesi
10.  Luzzatto op.cit. 190.
11.  Storia d’Italia. Dal Primo Settecento all’Unità a cura di S.J. Woolf. Torino, 1973. 81-82.
12.  Benedetto Croce: Storia del Regno di Napoli. Bari, 1972. 158.
13.  Croce, op.cit. 151.
14.  Croce, op.cit. 145-146.
15.  Johann Wolfgang Goethe: Utazás Itáliában. Budapest, 1961. 171.
16. Antonio Genovesi levele Giuseppe De Sanctisnak 1754. augusztus 3. In: Autobiografia e Lettere, a cura di Gennaro Savarese. Milano, 1962. 88. Tovàbbiakban: Genovesi, op. cit.
17. Venturi, op.cit. 553-566.; Giacomo Racioppi: Antonio Genovesi.  Ristampa dell’edizione del 1871. Napoli, MCMLVIII. V.cap.: Bartolomeo Intieri e Antonio Genovesi 1756-1763.
18.  Genovesi, Autobiografia, op.cit. 32.
19.  Venturi, op.cit. 528.
20.  P. Berselli-Ambri: L’opera di Montesquieu nel Settecento Italiano. Firenze, MCMLX. 146.
21.  Genovesi, Autobiogr. op. cit. 30.
22.  Bernardo Tanucci levele mons. Gallianonak 1737. màrc. 31. In:
Bernardo Tanucci: Epistolario. I.  1723-1746, a cura di R. P. Coppini, L. Del Bianco, R. Nieri. Roma, 1980. 49. Tovàbbiakban: B.T.Epist. I.
23.  Intieri levele A. Cocchinak 1752. március 7. In: Franco Venturi: Appunti e documenti. Alle origini dell’Illuminismo Napoletano. Dal carteggio di Bartolomeo Intieri. In: Rivista Storica Italiana LXXXI. fasc. III. 1959. 432.
24.  Genovesi, Autobiogr. op. cit. 32-35.
25.  Genovesi levele G. De Sanctisnak 1754. november 23. In: Genovesi op.cit. 89-90.
26.  Illuministi Italiani tomoV. Rifromatori Napoletani, a cura di F. Venturi. Milani-Napoli MCMLXII. Introduzione XIII.
27.  Bernardo Tanucci: Epistolario III. 1752-1756, a cura di A. V. Migliorini. Roma, 1982.
28.  Genovesi levele Leonardo Gambinonak 1766. jan.4. in: op. cit. 192.
29.  Intieri levele Antonio Cocchinak 1751. aug. 16. In: Venturi: Dal carteggio di Intieri, op. cit. 431.
30. Opere di Ferdinando Galiani,  In: Illuministi Italiani a cura di Furio Diaz e Lucio Guerci, tomo VI. Milano-Napoli,MCMLXXV.
31.  Venturi, Settecento rif. op. cit. 546-549.
32.  Gaetano Filangieri: Riflessioni politiche su l’ultima legge del Sovrano… Az 1774-es kiadàs hasonmáskiadása, 1982. III-IV.
33.  Tanucci levele Károlynak 1776. jan. 23. közli, idézi: Rosa Mincuzzi: Bernardo Tanucci ministro di Ferdinando di Borbone 1759-1776. Bari, 1967. 97.
34.  Tanucci levele Károlynak 1775. jan. 31. id. Mincuzzi, op. cit. 96.
35.  Tanucci levele Károlynak 1767. núni. 16. id: Mincuzzi, op. cit. 31-32.
36.  Villani, op. cit. 16.
37.  Storia d’Italia a.c. di Woolf, op. cit. 520.
38.  Candeloro, op. cit. 137.
39.  Storia d’Italia a.c. di Woolf, op. cit. 39.
40.  Memoria per mandarsi alla Corte di Spagna dal marchese di Salas 1742. okt. 24. In:  B.T. Epist. I. 635.
41.  E. Viviani della Robbia, op. cit. 77-78; Candeloro, op. cit. 147-148.
42.  Villani, op. cit. 105-152.
43.  Attilio Simioni: Le origini del Risorgimento politico dell’Italia Meridionale vol. I. Messina-Roma, 1925. Il riformismo napoletano della seconda metà del Settecento c. fejezet
44.  Tanucci levele mons. Gallianinak 1737. már. 19. id: Mincuzzi, op. cit. 39-41.
45.  Tanucci levele Galianinak 1764. szep. 15. id. Mincuzzi, op. cit. 43.
46.  Tanucci levele Galianinak 1768. feb. 6. id. Mincuzzi, op. cit. 75.
47.  Tanucci levele Galianinak 1767. feb. 28. id: Mincuzzi, op. cit. 43.
48.  Tanucci levele Galianinak in: Benedetto Croce Uomini e cose della vecchia Italia II. Sentenze e giudizi di Bernardo Tanucci. Bari, 1927. p.72.
49.  Tanucci levele Galianinak id. Croce, op. cit. 74.
50.  Tanucci levele sig. Magginak 1747. júli. 9. In: B. T. Epist. I. 123.
51.  E. Viviani della Robbia, op. cit. 159-160.
52.  Tanucci levele Galianinak 1768. máj. 14. id: Mincuzzi, op. cit. 74-77.
53. Tanucci levele III. Károlynak 1768. ápr. 26. In: Lettere di Bernardo Tanucci a Carlo III. di Borbone, a cura di Rosa Mincuzzi, Le lettere kötet, op. cit. 441. - a továbbiakban: Letter di B. T.
54.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. ápr.4. In: Lettere di B. T. 514.
55.  Tanucci levelei III. Károlynak 1768. okt. 18. In: Lettere di B. T.  484.;1769. dec. 5. In: op. cit. 569.
56.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. ápr. 4. In: Lettere di B. T. 516.
67.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. okt. 17. In: Lettere di B. T. 559.
58.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. júli.7. In:  Lettere di B. T.  392.
59.  Tanucci levele III. Károlynak 1742. júni. 9. In: B. T. Epist. I. 589-599.
60.  Tanucci levele Corsini hercegnek 1740. feb. 13. In: B. T Epist. I. 380.
61.  Tanucci levele Corsini hercegnek 1742. máj. 19. In: B. T. Epist. I. 578-579.
62.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. szep. 29. In: Lettere di B. T. 406.
63.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. júli. 29. In: Lettere di B. T. 396.
64.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. okt. 27. In: Lettere di B. T. 410.
65.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. nov. 10. in: Lettere di B. T. 412-413.
66.  Simioni op. cit. 242.; Tanucci levele III. Károlynak 1776. júli. 16. In: Lettere di B. T. 1042-1043
67.  Tanucci levele Vivianinak1767. okt. 14. In: E. Viviani della Robbia Berdardo Tanucci ed il suo più imoprtante carteggio. Vol. II. Le lettere 140. Továbbiakban: EVDR.Le lettere
68.  Tanucci levele Vivianinak1771. feb. 19. In: EVDR.Le lettere 253-254. Croce idézi, in: Sentenze op. cit. 29.
69.  Tanucci levele Vivianinak 1767. okt. 13. In: EVDR. Le lettere 139-140.
70.  E. Viviani della Robbia, Biografia, op. cit. 111-113.
71.  Tanucci levele padre Ascanionak 1737. szep. 10. In: B. T. Epist. I. 166.
72.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. júni. 16. In: Lettere di B.T. 387.
73.  Venturi, Settecento rif. op. cit. 573-574.
72.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. okt. 27. In: Lettere di B. T. 410.
75.  Tanucci levele III. Károlynak 1768. máj. 10. In:Lettere di B. T. 444.
76.  Tanucci levele III. Károlynak 1768. okt. 18. In: Lettere di B. T. 483.
77.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. máj. 23. In: Lettere di B. T. 527.
78.  Tanucci levele III. Károlynak 1770. júli. 24. In: Lettere di B. T. 621.; 1776. ápr. 2. In: Lettere di B. T. 1024.
79.  Tanucci levele III. Károlynak 1770. jan. 2. In: Lettere di B. T. 578.
80.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. ápr. 25. In: Lettere di B. T. 522.
81.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. aug.1. In: Lettere di B. T. 541.
82.  Tanucci levele III. Károlynak 1769. máj. 23. In: Lettere di B. T. 527.
83.  Tanucci levele III. Károlynak 1767. júni. 30. In: Lettere di B. T. 390.
84.  Croce, Sentenze, op. cit. 50-52.
85.  Tanucci levele contessa Catantinak 1737. július 16. In: B. T. Epist. I. 129-130.


© Kövendy Katalin